Tisztelt Emlékező Közösség!
Egy ország nemcsak az, amit tesz, hanem az is, amit eltűr. Ez a mondat Kurt Tucholsky- tól származik, és az izraeli Jad Vasem emlékmúzeum egyik termének falára van kiírva hatalmas betűkkel.
A szerző egy pacifista, demokrata német író volt, akit Hitler hatalomra jutása után megfosztottak az állampolgárságától, könyveit elégették, őt magát menekülésre kényszerítették. „Egy abbahagyott német” - ezt írta mindezek után az írásai végére a neve helyett.
Egy abbahagyott német, egy abbahagyott világban. Teszem hozzá ezt már én. De ha másképp közelítjük meg a történéseket, közelebb kerülünk a valósághoz. Nem ő szűnt meg német állampolgárnak lenni, hanem Németország szűnt meg hazának lenni.
Ahogy Magyarország is megszűnt hazának, Szombathely is megszűnt otthonnak lenni az 1940-es években, de leginkább 79 évvel ezelőtt 1944. júliusának első napjaiban.
Megszűnt, mert eltűrte, hogy a gonosz erő által keltett gyűlölet beivódjon a sejtekbe, az emberek fejébe, szívébe, lelkébe. Megszűnt, mert hagyta, hogy az ország lakosságának többsége tétlenül tűrje, hogy a másik részét pusztulásba vigyék.
Egyszerű lenne azt mondani - sokan teszik ma is -, hogy mindez egyetlen gonosz ember és az ő tettestársai, a nácik és a nyilasok műve. Ezzel együtt pedig felmentvényt adni mindenki másnak.
Egyszerű és hazug.
Ki kell mondanunk, akiről valójában beszélünk, aki mindezeket a rémségeket elkövette, az maga az ember. Ha úgy tetszik, az emberi faj. Így aztán nem lehet pusztán történelem, amit magunk mögött hagytunk, mert ez nemcsak a múltunk, hanem a jelenünk, a mindennapi valóságunk. Ez mi magunk vagyunk.
Mi vagyunk azok, akik gyilkoltak és szégyenfalra kerültek 79 éve. Ahogy mi vagyunk azon kevesek is, akik, amikor kellett helyesen cselekedtek és igazzá lettek. De mi vagyunk az áldozatok milliói is, azok, akik élő emberből füstté, levegővé váltak. Szombathelyen több mint 3000 ember, köztük 613 gyerek.
Levegő nélkül nem tud élni az ember. Az az ember, aki maga oldotta a lelkeket a levegőbe, hogy aztán azóta minden lélegzetvételkor magába is szívja őket. Most is itt vannak körülöttünk, bennünk. Ha becsukjuk a szemünket, érezzük őket.
Tisztelt Emlékezők!
Engedjék meg, hogy meg egy személyes élményt is megosszak. Ebben az évben két meghatározó utam volt a szó fizikai, de meg inkább lelki értelmében.
Jártam a dachaui koncentrációs táborban és az emlékezés hegyén, a Jad Vasem múzeumban. Amikor utóbbiban a több órás lelki hullámvasút után megtörve a kijáratnál kezembe adták a vendégkönyvet, csak egy szót tudtam beleírni, azt, amit abban a pillanatban éreztem. Felelősség.
Mert felelősségünk van. Mindannyiunknak. De azoknak, akik a közösség vezetésére kaptak felhatalmazást, még több. A saját életemben ez azt a katartikus felismerést hozta, hogy mindezzel dolgom van, és könnyen lehet, újra olyan idők jönnek, hogy dolgom lesz.
Mert ne legyen kétségünk afelől, hogy az alaktalan gyűlölet itt van most is körülöttünk, és ha teheti testet ölt és újra rámutat ártatlan emberekre, népekre, országokra. Fel kell ismernünk, tetten kell érnünk, le kell lepleznünk és be kell zárnunk mielőtt elhatalmasodik.
Ezt nem tették meg a vészkorszak állami és városi vezetői. Helyette cserben hagyták, elárulták a rájuk bízott állampolgárokat, városlakókat.
Ez vezetett oda, amit Radnóti Miklós Töredék című versének keserű szavainál semmi sem láttat jobban:
„Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként kéjjel ölt, nem csak parancsra.” Amikor „az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.”
Igen, az ország nemcsak az, amit tesz, hanem az is, amit eltűr.
79 év után ma sem mondhatunk mást, ha azt akarjuk, maradjon hazánk és otthonunk, hogy ne tűrjük, hogy a gyűlölet lassan ölve megmérgezze a lelkeket.
Ne csak tanuljuk, értsük is a történelmet, és a mindennapokban úgy éljünk, úgy cselekedjünk, ahogy azt a saját felelősségünk megkívánja. Nem hősnek, csak a szó legjobb értelmében vett embernek kell lenni.
Ahogy Anna Frank bújtatója Miep Gies mondta élete végén:
„Nem szeretem, ha hősnek neveznek, mert nem kell különlegesnek lenned ahhoz, hogy másokon segíts. Még egy átlagos titkárnő, háziasszony vagy tinédzser is hozhat egy kis fényt egy sötét szobába.”
Tisztelt Emlékező Közösség!
A mai nap az emlékezésé, a gyászé, a sötétségé, de az összes többi nap legyen a cselekvésé, az életé, a fényé. Csak így válhatunk méltóvá az áldozatok emlékéhez. Csak így tarthatjuk meg az emberi méltóságunkat.
Köszönöm, hogy meghallgattak.